2016. február 17. írta: Ahelyisegkalapacsa

Az ágy közös, az asztal nem.

Pilinszkynek teljesen igaza van (gy.k.: Pilinszky János: Életfogytiglan c. verse alapján).

Nincs íróasztalom, mióta férjhez mentem.

Közösnek hívtuk a férjemét.

Annyira közös, hogy a jegyzetem, amire felírtam fontos információkat MAGAMNAK, a közös asztalon hevervén szabad felületnek bizonyult mikor férjem telefonálás közben fontos dátumot, telefonszámot akart felírni MAGÁNAK, s laza csukló mozdulattal a táskájába is tette, magával is vitte, hiszen fontos. Mire én a SAJÁT jegyzetemhez szerettem volna nyúlni, csak a KÖZÖS íróasztalunkat találtam, a közössé vált fontos papírunk nélkül.

[caption id="" align="aligncenter" width="468"] a kép illusztráció - nálunk nincs ennyi hely...[/caption]

Vagy ha rendet raktam rajta, hogy legalább egy A4-es felület nyíljon az asztallapon egy igazolás megírásához, mire olyan tollat találtam, ami fog is (pedig én ide gyűjtöttem a múltkor a jó tollakat...), már egy laptop landolt a szabad felületen, egy aktív felhasználóval.

Persze én is rajzoltam már telefonálás közben ölemben egy nyafogós gyerekkel mérges oroszlánt/szárnyas tündért/markolós autót konferencia anyagra - még debütálás előtt. Sőt az egyik bútorfelújításhoz remek plakátokat találtam a KÖZÖS asztalunkon. Nagyszerű padlóvédőnek bizonyultak festés alatt. Úgy tudtam, ezek a plakátok már nem aktuálisak. Tévedtem.

Így mikor 15 év házasság után előálltam azzal a határozott igényemmel, hogy a kibővült házban szeretnék egy SAJÁT íróasztalt, férjem kitörő örömmel támogatta a kívánságomat. Úgy tűnt, az igény is KÖZÖS.

Sőt más is vágyott új asztalra a családban, így végül a nagy fiunk asztalát örököltem meg. Így mulat egy magyar anya.

Sebaj, én láttam benne a lehetőséget és nagy örömmel láttam hozzá a csiszoláshoz.

Komoly elhatározásom volt, hogy csak meglévő anyagokat használok hozzá.

Legnagyobb gondom az asztallappal volt, ami telve volt feszültséglevezető kis mélyedésekkel, melyeket ollóval/bicskával eszközölt rajta az előző tulajdonos. Le akartam gyalulni, de emeleti szobában nem ideális a használata (bár ez kevésbé érdekelt), de épp bekapcsoláskor elszállt a gép, amit kölcsönkértem. Így maradt a fatapasz. A fehér foltok jelölik:

Viszont a fa erezetét hangsúlyozva lazúrozni szerettem volna az asztal lapját. A fatapaszolás fehér kis foltjai azonban láthatóak lennének a lazúr alatt.

Így itthoni festékekkel neki álltam fa hatást elérni. Asztalosok a fejüket fognák, ti ne tegyétek. Obi 2in1 zománcfesték (tűzpiros), fekete színezőpaszta, sötétkék tempera, aztán egy kis sárga (jujj), s mivel a kísérletek azt bizonyították, hogy ez az egyveleg még mindig nagyon áttetsző, egy kis Annie Sloan féle maradék Old ochréval sűrítettem.

Itt láthatóak a kísérleti árnyalatok:

Annie Sloantól csak lágy viaszom van itthon, én pedig sötétíteni szerettem volna a középső fadarabon látható "mahagóni" árnyalatot. Találtam azonban mezei festékboltban évekkel ezelőtt vásárolt bútorviaszt (sötétbarnát), ami remekül mélyítette nekem a színt. Ez látható a fenti kép jobb oldali fadarabján. Közeli barátságot kötöttem ezzel a kis tégellyel:

Ilyen ronda lilás színe volt a vegyületemnek festés közben:

Viszont szépen elfedte a fatapasz nyomait. Ahol viszont lehetett, ott visszatöröltem egy ronggyal, hogy a fa erezete látható maradjon.

Két réteg fest-töröl-fest után így nézett ki:

Pici csiszolás és jöhetett az antik viasz:

Még mindig nem volt elég sötét nekem, de előbb nézzünk az asztal többi része után.

Fehérre festettem a frontokat, de a fiókok oldalát merészebb színre szerettem volna. Piros alapozást kaptak az oldalak, s hanyag ecsetvonásokkal került rájuk feketével kevert piros árnyalat.

A fiókok belsejében a natúr fára kentem az antik viaszt. Szerintem nagyon szépen kihozza a fa szépségét ez a kis kence. Itt látható a különbség nélküle ill. vele: